Stephan Reimertz - Analízis macskagyökérrel (2006, recenzió, kritika)

           

A méltán híres amerikai rendező rajongói bizonyára már alig várták, hogy kézbe vehessék a 2006-ban magyar nyelven is megjelent művet, mely Woody Allen életművét hivatott összefoglalni. Hozzáteszem, nem alaptalanul. A szerző ugyanis nem kis fába vágta fejszéjét: Allen Stewart Konigsberg (későbbi nevén Woody Allen) filmjeinek száma már a kézirat megszületésekor is meghaladta a 30 darabot. A kérdést azonban, hogy megérte-e a várakozás a magyar fordítás megszületését, már koránt sem olyan könnyű eldönteni.

            A német származású író és történész, Stephan Reimertz annak idején nagy kedvvel vágott bele a könyv megírásába, holott akkoriban már számos műve – főként novellák és életrajzok – széleskörű elismerést váltottak ki az országban. Írt ő már korábban a teázás kulturális történetéről, a 60-as évek német társadalmának változásairól, de ő publikálta a XX. századi német művész, Max Beckmann bibliográfiáját is.

Miután 2000-ben elkészítette Woody Allen életrajzát, kézenfekvő gondolat volt, hogy valamikor ebből egy kismonográfia szülessen. A kivitelezés – főleg a magyar átirat – azonban hagy némi kivetnivalót maga után.

Először is, minthogy a könyveket elsősorban vizuális dokumentumokként tartják számon, lényeges szempont a külső megjelenés, vagyis a borító. Ennél a könyvnél viszont a borítótervet kissé elrontották. Habár a terv feltehetően a kiadó „kismonográfia sorozatába” való illeszkedés miatt kapott világos lila, már-már ciklámen színezetet, az előlapon található elhomályosodó Woody Allen portréval alkotott összhatás leginkább a ’90-es évek romantikus regényeire emlékeztet.

Belül, a tartalommal szerencsére jobb a helyzet. A mű elején egy pár oldalas „összefoglaló”, életrajzi összegzés kapott helyet, mely főként a rendező filmes karrierjének kezdeti „szárnypróbálgatásairól” szól. Ebből megtudhatjuk, hogy Woody Allen – született Allen Stewart Konigsberg néven – mennyire érdekes és egyben különc figurája jelenkori társadalmunknak. A zsidó származású rendező 1935-ben született Brooklynban. Az első filmet – emlékszik vissza rá – alig 3 évesen látta, 7 évesen már azon elmélkedett, hogy ő is tudna csinálni olyan dolgokat, melyek a filmvásznon vannak. E korai megszállottságának köszönhetően az iskola helyett inkább a mozitermek sötét, hűvös világának szentelte idejét. Nyugodtan kijelenthető: nem volt egy átlagos gyerek. Ahogy Reimertz írja, a kis Woody imádott olvasni, gyakorlatilag mindent elolvasott, ami a kezébe került. Az első x betöltését követően már betette lábát a szórakoztatóiparba: ismert humoristáknak, vagy a helyi újságnak gyártott vicces szövegeket, gegeket heti 25 dollárért. Pár évvel később, felnőttként már saját maga adta elő a vicceket, mint komikus, illetve mint televíziós műsorvezető. Innen pedig már csak egy lépcsőfok választotta el attól, hogy forgatókönyveket írjon, s filmet rendezzen.

Az első fejezet a szokásos Előszó helyett az Előzmények nevet kapta, érzékeltetve, hogy itt nem akármilyen témáról lesz szó. Reimertz, habár szavaival nem foglal állást a rendező mellett, mégis, az Előzmények című fejezetben a sikerek és az élettörténet bravúros, mesébe illő ismertetése némi elismerésről árulkodnak. Ezt támasztja alá az utolsó bekezdésben lévő idézet, mely a rendező legjobban becsült tulajdonságára világít rá: „…a legkevésbé sem érdekelt, hogy mások mit szólnak ahhoz, amit csinálok. Végigmegyek azon az úton, amelyet kiválasztottam. Az emberek vagy szeretnek valamit, vagy nem szeretnek. Sohasem tekintettem szempontnak, hogy a közönség kegyeit keressem.”

Ezt követően a szerző szisztematikusan halad a rendező életrajzán, fejezetekbe tagolva a hasonló témájú, stílusú filmeket. Reimertz rendszerezése olyan egységeket hoz létre, mint Allen korai komédiái, szerelmi, illetve szexuális témájú művei, melankolikus hangvételű drámái, vagy a tőle furcsa, ám mégis testhez álló krimiparódiák.

Az egyes fejezetek kezdeténél rövid bevezetők, történeti magyarázatok teszik érthetőbbé az olvasó számára, mik az adott filmek jellegzetességei, és hogy miért éppen ezek a művek kaptak helyet az egyes részekben. Ezután a szerző megkezdi a filmek – a könyvben összesen 36 alkotás – boncolását. Ezzel nem is lenne gond, hiszen Reimertz az elemzést rendszerint anekdotákkal, kulisszatitkokkal, valamint idézetekkel színesíti, másrészt rengeteg érdekes filmtörténeti utalást tesz, melyek fokozzák a szerzői kutatómunka érdemét.

A gond azzal van, hogy a fejezeteket olvasva elég furcsa kronológiára lehet felfigyelni. A szerző – habár Allen életrajzán lineárisan halad – a fejezetek során ide-oda ugrál az időben. Egyes események, melyek az egyik oldalon már bekövetkeztek, a következőn még meg se történtek, s ez sokszor elég zavaró tud lenni. Jó példa erre a rendező házassága Mia Farrow színésznővel, melyről Reimertz gyakorlatilag már az első bekezdésekben beszámol, a későbbiekben viszont olyan filmeket elemez, melyekben még csak nem is játszottak egy filmben Allennel.

További hiba még több helyen a szövegkohézió hiánya, mely rendszerint a fordítás minőségéből fakad. A mondatok, habár önmagukban tökéletesen megállják a helyüket, egymás után kicsit olyanok, mintha az eredeti, német nyelvű könyvet egy olcsó, internetes szövegfordítón nyújtották volna át. Nincsenek átkötések, előre vagy visszautalások a mondatok között, szinte minden mondat egy külön egység.

Ez egyben a kiadó hibája is, aki valószínűleg tucat számra honosítja az olvasók számára az érdekes emberek bibliográfiáját, ám legfőképpen a fordítóé és a szerkesztőé. Jó példa erre a Hatalmas Aphrodité című filmmel foglalkozó rész, mely azt írja, hogy 1967-ben a főszereplőnő megkapta a filmért az Oscar díjat, holott szimplán csak „1967-ben született” főszereplőnőről lett volna szó. Ez apró hibának tűnik, ám egy javarészt évszámokkal és eseményekkel foglalkozó történeti munka számára egyáltalán nem az.

A szerkezeti elemek tekintetében viszont kifejezetten jó munkát végzett a szerző. Minden egyes idézetnél megtalálható a hivatkozás forrása, továbbá a könyv végén egy 3 oldalas hivatkozáslistát is készített a szerző, így az olvasó utána tud olvasni az idézett könyveknek, magazinoknak.

            Az említett fordítás- és szerkezetbeli tévedések ellenére a könyv meglehetősen érdekes, információgazdag olvasmány. A mű szerzője többször is kiemeli azt a fajta szerzői szabadságot, mely Woody Allen rendezői pályafutását már a kezdetek óta jellemzi. Habár a laikusok számára a könyv talán nem nyújt akkora élményt, akit egy kicsit is érdekel, miként lett egy szeplős, szemüveges, 165 centis, törékeny alkatú fiatalemberből Amerika filmgyártásának egyik jelképe, annak ez a könyv mindenképpen ajánlott darab.

Tovább »

Kézikönyv a ’HOGYAN NYIFFANJUNK KI GARANTÁLTAN EGY ŰRHAJÓN, ÖSSZEZÁRVA AZ ALIENNEL?’ kérdéshez

Alig több, mint két évtizedes életkorom alatt másodszorra látva Ridley Scott 1979-es Alienjét, úgy döntöttem (mit döntöttem, nem bírtam ki enélkül), ironikus formába öntöm a filmmel kapcsolatos véleményem. Ezen felül megkísérlem néhány jó tanáccsal ellátni a jövő kis asztronautáit arra a hétköznapi esetre, ha a címben olvasható gondolatokkal ébrednének egy reggel űrkabinjukban a több éves hibernálásból.

Először is, mint az ilyen szituációkra specializálódott mozirajongó, azt tanácsolom, kezdésként koncentráljunk a film első szakaszára, a kis metálszörnyecske megérkezésére:

1. – Ha kisimultan, hónapokig tartó pihenés után ébredünk a hibernálásból, feltétlen nézzük meg űrhajónk műszereit, hátha fogható a közelben egy ijesztő, titokzatos rádiójel, mely egy megmentésre váró valakitől érkezik.

1.a – Kifejezetten ajánlott ez a módszer akkor, ha már épp csak párszáz kilométerre vagyunk a földet éréstől, ebben az esetben ugyanis ez kötelező; ha ezt a lehetőséget elszalasztanánk, 99%-os esélyünk lenne arra, hogy épségben, bármilyen végtagvesztés vagy súlyosabb történés – mondjuk halál – nélkül landoljunk a Földön. Márpedig ezt mi – és a film szereplői – nem akarjuk.

2. – Ha sikerült végre találnunk egy ilyen hátborzongató jelet, és elintéztük, hogy a legénység legfontosabb tagjai mentőexpedícióra induljanak, igyekezzünk semmiképp se határt szabni kíváncsiságunknak.

2.a – Kivált ódzkodjunk az óvatosságnak a legkisebb csírájától akkor is, mikor egy kihalt űrhajón egyedül sétálva soha nem látott, rejtélyesen pulzáló tojásokba botlunk, melyek sejtfalán veszélyesnek tűnő, izgő-mozgó idegen testek látszanak át.

Az első küldetés ezzel kipipálva: túlzott felfedezőkedvünknek köszönhetően a tojásból kiugorva egyik űrhajósunk arcára tapad egy vérszívó kullancshoz hasonlító, gyíkszerű farokkal rendelkező lény. A következő lépés most az, hogy valahogy feljuttassuk a mentőhajó fedélzetére a potyautast, lehetővé téve a többiek megfertőzését:

3. – Ehhez jól bevált megoldás, ha véletlennek álcázott lázadás tör ki (vagy éppen mi teremtjük ezt elő) a legénység közt, melynek eredményeként egyik űrhajósunk a parancsnokainak ellentmondva megnyomja azt a gombot, mely lehetővé teszi a pórul járt bajtárs és az arcára tapadt kis vendégünk beengedését a hajótestbe.

4. – Amint ezzel is megvolnánk, ügyeljünk arra, hogy feletteseink még véletlenül se helyezzék karantén alá eszméletlen asztronautánkat, akinek kis barátjáról időközben kiderítjük, hogy űrhajósunkkal szimbiózisban élve létfontosságú szerepet tölt be annak lélegzésében.

4.a – Ezt a lépést akkor se felejtsük el, ha a korábban félholt társunk arcáról pikk-pakk eltűnik az idegen, felébresztve őt a napok óta tartó kómából. Ekkor ugyanis egy kis reményünk még mindig maradt, hátha mégse gyógyult meg teljesen.

5. – Ezután nyugodtan, mintha az elmúlt napokban semmi se történt volna, vigyük barátunkat a többiek közé, adjunk neki a közösen fogyasztott ételből és italból, majd vágjunk meglepődő arcot, mikor hasából vért fröcskölve kimászik, és elviharzik egy parányi földönkívüli.

És itt kezdődik a címben olvasható feladat végrehajtásának MŰVÉSZETE. Innentől ugyanis igazán nagy erőfeszítéseket kell tegyünk annak érdekében, hogy ne engedjünk a józan ész parancsának, és ne hagyjuk magunkat túlélni ezt a mindennapos szituációt:

6. – Ne hallgassunk senkire, aki mellettünk akar lenni a vészhelyzetben, olyan hülyeségekre hivatkozva, mint hogy „egységben az erő” vagy „együtt nagyobb biztonságban vagyunk”, meg stb. Váljunk szét minél kisebb csoportokra, így nagyobb esélyünk van arra, hogy az űrhajó folyosóin kacsázva az egyik kanyarban nyakunkba ugrik az időközben érthetetlen módon többszörösére nőtt idegen.

7. – Lehetőleg ne legyen nálunk fegyver, amikor immár tudatosan a szörnyeteg elleni hajtóvadászatra indulunk, mert még véletlenül elijesztjük vele.

7.a – Célravezető, ha esetleg van valamilyen állat, pl. egy macska a fedélzeten, akit hagyjunk nyugodtan kóborolni, hogy amikor végre nyomát vesztjük, legyen okunk egyedül mászkálni, arra hivatkozva, hogy „csak a macskát keressük”.

7.b – A sötét, ijesztő helyek, ahol a plafonból nem látunk semmi mást, csak lelógó láncokat és mindenhonnan csöpögő vizet, kifejezetten ajánlottak a magányos sétákra. Ne törődjünk a padlón talált levedlett alien bőrrel sem, ez biztos csak ajándékként maradt ott.

8. – Ne hagyjunk ki egyetlen lehetőséget se: ha kitikkadtunk, nyugodtan álljunk be a sötétben csöpögő hideg víz alá és hunyjuk be a szemünket, hátha végre sikerül közelebb kapcsolatba kerülnünk a sötétben, hátunk mögött rejtőzködő szörnnyel.

9. – Ne nézzünk hátra. Ha már elkövettük azt a hibát, hogy egy lángszóróval megyünk az alient felkutatni, legalább legyünk óvatlanok, és reagáljunk mindig lassan a közben folyamatos rádiókapcsolatban lévő társaink tanácsaira, különösen akkor, mikor már azt ordítja mindenki, hogy „vigyázzunk, mert a közelünkben van” a szörny.

10. – Soha ne maradjunk egy csoportban…túl biztonságos…de tényleg ne!

11. – Ha már egyszer véletlenül ketten mentünk a robbanótöltetekért az űrhajó megsemmisítéséhez, pakoljuk le magunk mellé, minél távolabb a lőfegyvereinket, hogy lehetőség szerint, ha hirtelen felbukkanna az alien, csak halálra rémült arcot tudjunk vágni, de a fegyverért semmi esetre se tudjuk elérni.

Ekkor, ha már végképp elkeseredtünk, hiszen rajtunk kívül már mindenkinek sikerült kinyiffantania magát, valójában nem sok lehetőségünk maradt. Erősen kell törnünk a fejünket, hogyan kövessünk el még olyan hibákat, melyekkel véget vethetünk mazochista életünknek:

12. – Legyünk önzetlenek, és a hajón, amelyet 10 percen belüli önmegsemmisítésre állítottuk, kezdjük el keresgélni az édes kis cicát, mely már számos alkalommal elszökött előlünk.

13. – Ha megtaláltuk, tegyünk még pár kört a fedélzeten, térjünk vissza többször is az önmegsemmisítő panelhez, ellenőrizve, hogy biztosan meghaljunk a robbanásban.

Ha kudarcélményünk van, hiszen véletlenül sikerült bejutni egy menedéket nyújtó, leválasztható űrkabinba, és így túlélni mind az alien támadását, mind a robbanást, vigyázzunk, mert már csak egy lehetőségünk van. A javaslat a következő:

14. – Dobjuk le magunkról az összes ruhát, majd egy szál fehérneműben háttal pózolva a kamerának, kezdjünk el mászkálni a mentőhajónkon, s próbáljunk úgy tenni, mintha mit sem sejtenénk a kabin falai közé beragadt, de szerencsénkre még mindig veszélyes alienről.

Azonban, mivel ezeken az űrhajókon sokféle gomb található, előfordulhat, hogy valamelyiket megnyomva véletlenül kilökjük az űrbe kis barátunkat, így bele kell törődnünk a megváltoztathatatlanba. Kudarcot vallottunk és túléltük a találkozást az egyik legveszedelmesebb földönkívüli lénnyel. Mindezen pontok ismeretében egyértelműen kijelenthető, hogy az Alien 1979-es változatában látható összes szereplőnek gondok voltak a magánéletével, és öngyilkos akart lenni. Sajnos, ez nem sikerülhetett mindenkinek! Valakinek mindig fel kell áldoznia magát, hogy életben maradjon!

Tovább »

Komolytalan történet...egy komoly emberről (Coen testvérek - Egy komoly ember, 2009)

Amerika, 1967. Állandó kötelezettségek, szigorú törvények és tradíciók, valamint mintapolgár-szerű családi élet – ez jellemzi a kisvárosokban élő zsidók mindennapjait. A külvilágtól való távolságtartás eme roppant erős, ám rendkívül zárt közösségében a korábban kitaszítottként élő nép megtalálta az áhított jómódot és harmóniát. Erejük az egymással ápolt kapcsolatokban, az „egymásra utaltságukban” rejlik. Templomba járnak, gyerekeket nevelnek, minden szép és jó, ahogy van…csak épp nem ebben a filmben! A Coen testvérek ugyanis leleplezik az idill mögött rejlő ellentéteket, s kiforgatva életmódjuk jellemzőit, fekete komédiájukban bemutatják nekünk, mennyire maradi és tehetetlen is egy ilyen közösség, ha problémákkal találja szembe magát.

 

 „When the truth is found to be lies, when all the joy within you dies, don’t you want somebody to love?” (~Mikor az igazságról kiderül, hogy hazugság, mikor meghal benned minden vidámság, nem akarsz senkit szeretni?) – hangzik a szó a ’60-as évek népszerű hippi rockegyüttesének, a Jefferson Airplane-nek szájából, frappánsan összegezve tulajdonképpen az elkövetkezendő 106 minutumot.

 

Larry Gopnik (Mark Stuhlbarg) a középosztály számára hétköznapinak mondható életet él: matematikát és fizikát tanít az egyetemen, egy zölddel borított kertvárosban él, autóval jár dolgozni, mindemellett ráadásul szerető családapa. Legalábbis annak kellene lennie, ugyanis eme jó tulajdonságát alkalma sincs bemutatni. Habár elvileg mindkét gyermeke zsidó iskolába jár, lánya nem tiszteli, s állandóan pénzt lop tőle, mivel orrplasztikára „gyűjt”. Fia pedig, aki a leendő „bar mitzvah”-jára (~ férfivá érési szertartás) készül, füvezik, és rockzenét hallgat az iskolában, ám legnagyobb problémája az, hogy valamelyik tévécsatorna sose működik a házban. Ráadásul Larry testvére, a „harmadik gyerek” szerepét betöltő, szekrény méretű Arthur is velük lakik; egyetlen hobbija, hogy folyamatosan foglalja a fürdőszobát a mirigylecsapolása miatt, miközben az „univerzum megfejtését” leíró képleten dolgozik. Egy ilyen áldás után reménykedhetnénk, hogy legalább a feleség normális, ám Judith minden, csak épp nem „százas”.

 

A szőnyeg akkor tűnik el egy csapásra Larry lába alól, mikor az idilli életmódot tetézve, felesége egy nap bejelenti, hogy el akar válni, és új életet kezdeni (a saját házukban!) Larry egyik kollégájával. A káosz kezd tehát elhatalmasodni a kissé tesze-tosza (ám legalább normális) családfőn, melynek következtében végül úgy dönt, beadja a derekát környezete nyomásának, és elmegy tanácsot kérni egy rabbihoz. Ezzel pedig kezdetét veszi az értelmetlen és földhöz ragadt bölcselkedés, mely után Larry úgy érzi, már nincs semmi, ami segíthetne. Vagy mégis?

 

A fentiekben olvashatókat összegezve, az Egy komoly ember, melyet 2010-ben még Oscarra is jelöltek (sajnos, kettő közül egyet se kapott) mindenképp megérdemli a figyelmet. A kissé lassúnak ható, látszólag szomorú és unalmas élettörténetet átszövik az apró groteszk, komikus elemek (rabbi „bölcsességek”, Larry, felesége és a kolléga hármasa), valamint a vietnámi háborúra utaló zenebetétek (a fent olvasható együttesen kívül szerepet kap még Jimi Hendrix – Machine gun c. száma is). A kissé entellektüelre sikeredett film tehát nem az a könnyed szórakozást nyújtó mű, mint amit a rendezőpáros néhány korábbi filmje (pl. Nem vénnek való vidék) nyújtott. Már csak azért se, mert tele van héber kifejezésekkel, melyet nekünk, tudatlanoknak egyáltalán nem rágnak a szánkba a készítők. Mindemellett legyünk nyitottak, és vállaljuk a „megmerítkezést” eme különös és sokszor megmagyarázhatatlan tradíciókkal rendelkező nép világába. Mazel tov mindenkinek!

Tovább »

A legrondább akcióhős (Robert Rodriguez: Machete, 2010)

Robert Rodriguez ismét bemutatott a világnak, és a jelen kor „légből kapott” akciófilmjeinek. Habár a mondat második felének némiképp ellentmond, hogy aktuális darabja is épp egy korábbi filmjéhez (Grindhouse: Terrorbolygó, 2007) poénból készített trailerből nőtte ki magát, az idei év ügyeletes tesztoszteronfilmje, a Machete így is pont az, ami lenni akar: egy „könnyed” esti kikapcsolódás és humorral fűszerezett tisztelgés az akció hőskorának tartott ’90-es évek előtt.

A sokak által csak Quentin Tarantino fegyvertársaként emlegetett rendező néhány évnyi kihagyás és melléfogás után (Kémkölykök 1-2-3, Csodakavics, Cápasrác és Lávalány kalandjai) visszatért – immáron sokadszor – ahhoz, amivel annak idején megalapozta hírnevét a szakmában, a hőn szeretett Mexikóhoz. Így hát nem csoda, hogy az egyébként mexikói felmenőktől származó Rodriguez szívesen nyúl a témához, annak ellenére, hogy ezen filmjei koránt sem számítanak országimázs-növelő, turistacsalogató projektnek. Kezdve a pályaindító gitáros-bérgyilkos trilógiával (El Mariachi [1992], Desperado [1995], Volt egyszer egy Mexikó [2003]), az Alkonyattól pirkadatigon (1996) át a Machetéig bezárólag Rodriguez egy olyan világot teremt, mely akár néhány szóval is tökéletesen jellemezhető: bűn, erőszak, latin temperamentum, bombajó nők, sok akció és pofátlanul sok vér, ameddig a szem ellát.

Ám műveit badarság lenne csupán származásából eredeztetni, hiszen Rodriguez számos filmjében egy másik vonal, nevezetesen az exploitation nevű irányzat kézjegye is megtalálható. E sokkal inkább stílusként, mintsem műfajként felfogható út legpontosabban talán „kizsákmányolásként” aposztrofálható, mely egyszerre utal a filmek elbeszélő sémájának öncélú, közel sem sablon- és klisémentes (ki)használatára, másrészt a közönség „alantas”, magyarul erőszaktól és erotikától csöpögő fantáziájának kielégítésére. Lényege, hogy a rendezők tudták, hogy a nézőnek a moziban a szórakozáshoz, kikapcsolódáshoz meztelen női felsőtestekre, száguldásra és kegyetlenkedésre van szüksége, ezért tudatosan erre építették filmjeiket. A már említett Tarantino, valamint Rodriguez ezt használta fel és ötvözte az általuk olyannyira kedvelt ’80-as és ’90-es évek akciófilmjeinek történetével, hogy elkészítsék eme hőskorszak utánzatait, elegáns iróniával vastagon kiemelve a műfaj hibáit, jellegzetességeit (pl. lehetetlen ugratások/esések, a nők a macsó hősökre buknak, a főhős minden neki szánt lövést túlél, stb.).

Nincs ez másképp a Macheténél sem. A történet szerint a határok az USA és Mexikó között kezdenek elmosódni, illegális bevándorlók tucatjai özönlenek (a film szerint, akár a férgek) az államokba. Ennek próbál drasztikus és kicsit sem emberséges módszereivel (na meg vadászpuskájával) véget vetni a választás előtt álló McLaughlin szenátor (Robert De Niro), valamint az eseményeket a háttérből mozgató, nagyhatalmú drogbáró, Torrez (Steven Seagal). A szenátor győzelmét bebiztosítandó, Torrez a háta mögött merényletnek álcázott akciót szervez a mit sem sejtő politikus érdekében, melynek lényege: a tettes mexikói legyen, hogy még többen szavazzanak McLaughlinra. Így esik a választás Torrez régi ellenségére, a kissé kiöregedett, cseppet se vonzó ábrázatú, harcsabajszú Machetére (Danny Trejo). „Két legyet egy csapásra.” – mondhatnánk, azonban a korrupt banda azzal nem számol, hogy a balek szerepére kijelölt Machete egykor mexikói szövetségi ügynökként aprította az ellent. Így nem csak, hogy túléli a csapdahelyzetet, de bozótvágójával ádáz bosszút esküszik az őt kelepcébe csaló, s egyébként a feleségét meggyilkoló Torrez ellen, miközben a határőrvédelem (Don Johnson) és a bevándorlásügyiek (Jessica Alba) folyamatosan ott loholnak a nyomában.

A film apropóját – amitől ez a mozi remekül funkcionál – egyébként két dolog adja: az egyik a már emlegetett, remekre szabott szereplőgárda, melyben annak ellenére, hogy sokan megszokott szerepüktől gyökeresen eltérő karaktert alakítanak (Seagal, mint főgonosz és Trejo, mint jófiú és főszereplő? ez komoly? és igen!), senki sem esik át a másik oldalra, mindenki pont annyit hoz, amennyit a szerep követel, és nem többet. És ez alól még a forradalmár szerepébe kényszerülő Luz (Michelle Rodriguez), vagy az elkényeztetett szőke plázacica April (Lindsay Lohan) se kivétel. A másik dolog, amitől működik ez a film, az pedig a hitelesség meggyalázása; Rodriguez pontosan tudja, és érzékelteti, hogy mi kell egy jó akciófilmhez, ám szavak nélkül is biztosítja a nézőt (és egyezséget köt vele), hogy mindez csak „vicc”. Egy kissé – pozitív értelemben – elborult elme alkotása, melynek szinte egyetlen jelenetét se kell (és nem is lehet, elég csak a minigunos motorral ugrató Trejo-ra gondolni) komolyan venni.

A Machete tehát pofátlanul sablonos, kissé sem eredeti film, azonban ezen tényből Rodriguez (és Quentin „az összes filmem tulajdonképpen lopás” Tarantino is) előnyt kovácsol azzal, hogy eltúlozza, és ezáltal nevetségessé teszi az eredetiségre utaló jegyeket. Ilyen elem például Machete testvérének, a pap szerepében feltűnő Cheech Marin (megj.: a Desperado csaposa) egyik találó mondata, az „Isten megbocsát, de én nem”, melyet korábban épp egy Sylvester Stallone nevezetű akciósztár szájából hallhattunk („Isten megbocsát, de Rambo nem!”). Vagy ott van választási kisfilmben a mexikói határátkelőkre rávágott férgek képe, utalva egy régi náci propagandafilmre (Az örök zsidó, 1941), mely párhuzamot von az Európában elterjedő patkányok és a zsidók közt, ugyanezen asszociációs montázzsal. És akkor még az illegális határátkelőket öldöklő McLaughlin szenátor vezetéknevéről (laugh ~ nevetni) szó sem esett…

Mindezeket összegezve, a Machete egy nagyon tudatosan átgondolt múltidézés, nem titkolva a sok levágott végtaggal, szétloccsantott agyvelővel és meztelen csajokkal megcélozni kívánt közönség összetételét. Robert Rodriguez, legutóbbi exploitation movie-jához (Grindhouse: Terrorbolygó) híven a Machetében ismét megmutatta, hogy a stílustalanságból és a tucatfilmekből is lehet építkezni, és saját (ha nem is egyedülálló…Tarantino) világot alkotni. Egyedüli „hibája” ezen filmeknek, hogy tulajdonképpen mindig felmerül a kérdés: attól, mert egy akciófilm bűn rossznak tűnik, már-már irreálisan eltúlzott elemeket használ, azonban rendezője szinte nyíltan közli, hogy ez csak vicc, ettől egy film valóban nézhetővé válik-e? A kérdésben állást foglalni nehéz dolog, mindenesetre a Machete láttán valószínűleg sokakban fel fog merülni az iménti kérdés. Azonban ahogy a mondás tartja, „van, ami még viccnek is rossz”. A Machete pedig viccből jeles.

Tovább »

Az örök rabság (A társas viselkedés távolságtartó magatartásformáinak okai)

Az érintkezés, valamint a test – mint kifejezőeszköz – kultúrája nem igazán tekinthető újdonságnak az emberrel foglalkozó tudományok tárgykörében. A fizikális tulajdonságok, mozdulatok, érintések feltehetően már az őskorban, az első emberek életében is jelentős szerepet játszottak; a vadászat, a kapcsolatrendszer kialakítása vagy a párosodás során az említett szempontok mind-mind fontos tényezők lehettek. Nincs ez másképp a XXI. században sem, hiszen az emberek ma is hasonló szempontok alapján alakítják ki kapcsolatrendszereiket, határozzák meg a társas viselkedésben az egymás közti viszony távolságát. Az idő során azonban ezen formák strukturálódni kezdtek; egyre kifinomultabbá, egyre komplexebbé váltak azok a jegyek, melyek alapján az emberek eldöntik, kit és mennyire engednek magukhoz közel, milyen kapcsolatot alakítanak ki a másik féllel az interakció során. Jelen szöveg arra keresi a választ, hogy pontosan milyen szempontok játszanak szerepet ezen döntések, viselkedések kiválasztása során, valamint hogy a kultúrának, mint összefogó egésznek milyen hatása van minderre.

Ahogy E. T. Hall a Rejtett dimenziók című könyvében is említi az állatok kapcsán, hogy „minden állatot többféle <>, szabálytalan alakú buborék vesz körül, amelyek az egyedek közötti térközt szabályozzák”[1], úgy hasonló térbeli távolságtartás az embernél is jelen van. A társas viselkedésben gyakorlatilag nincs olyan szituáció, melyben ne jelentkezne az imént említett manőver: baráti beszélgetések, idegenekkel való találkozás vagy szónoklatok során mind kialakul egy bizonyos távolság megtartására való törekvés. De vajon milyen összetevők határozzák meg e távolság mértékét?

Kultúra

Az antropológusok egyöntetű véleménye szerint az egyik – és legfontosabb – elem a kultúra; hiszen alapvetően ez határozza meg nyelvünket, külső megjelenésünket, viselkedésünket, beleértve a vizsgálni szándékozott érintések és távolságtartó mechanizmusok szintjének mélységét. A kultúra azonban nagyon sokféle lehet. Az amerikai kultúrát például teljes mértékben a szigorú, kötött térbeliség jellemzi; a lakásokban „éles vonal választja el a nappali szoba étkezésre használt részét”[2],  valamint kifejezetten nem szeretik, ha a „külföldiek” túl közel mennek hozzájuk pl. beszéd közben. Ezzel ellentétben a keleti kultúráknál, például a japánoknál teljesen más „térkoncepció” érvényesül; a japánok „kedvelik a zsúfoltságot”[3], nyelvükben nincs is megfelelő szó az egyedüllétre. Az utcáknak, utaknak szinte egyáltalán nincs nevük, „az útkeresztezésnek viszont mind a négy sarkát más-más névvel illetik”[4].

A kultúra tehát igencsak fontos tényező az ember mindennapi életét – így a társas viselkedést is – illetően. Az egyén beleszületik egy „légkörbe”, s függetlenül a gyökereitől, felveszi, megtanulja az adott kultúra nyelvét, gondolkodásmódját, viselkedését. Ez alapján tehát a társas viselkedés, a mozdulatok, az érintések is mind kulturálisan determináltak, kell valami közeg, ahonnan „merítik” őket. A magyar emberekről például úgy tartják, elég depressziósak, nem nagyon szeretik a testi érintkezést a mindennapokban, így nem csoda, hogy kényelmetlenül érzik magukat, mikor mondjuk egy „elveszett” turista hálálkodva ölelgeti, amiért útbaigazította. Ugyanígy vannak különböző szokások, melyek szabályozzák az adott kultúra tagjainak érintkezési formáit. Az örmény férfiaknál kifejezett elvárás, hogy a kézfogás során erősen megszorítsák egymás kezét a felek, míg ez „az ázsiai népek számára idegen, ők – ha kezet fognak – jobban szeretik a gyengéd kézszorítást. Ennek az az oka, hogy az ő kultúrájukban az erős kézszorítás agresszivitást sugall.”[5] Szintén kulturális okokra vezethető vissza, hogy a belga emberek három puszival köszöntik egymást, vagy hogy a zsidó kultúrában az érintkezést szigorú szabályokkal korlátozva megtiltják a nők érintését a menstruáció időszaka alatt.

Társadalom

A társas viselkedést, s ezen belül a távolságtartást, valamint az érintkezések mikéntjét számos egyéb, a kultúrából kiinduló tényező befolyásolja, ezek egyike a társadalom, mint kontrolláló elem. A társadalom ugyanis alapvetően meghatározza az egyén életét; normák közvetítésével befolyásolja a szellemi, valamint a legalapvetőbb fizikai, testi tevékenységeket.

Egyes kutatók – mint például Marcel Mauss francia antropológus – ennél tovább menve azt állítják, hogy „<> viselkedés egyáltalán nem létezik, minden testi tevékenység – az evés és a mosakodás, a járás és a pihenés, és persze mindenekelőtt a szexuális tevékenység – világosan magán viseli szociálisan közvetett tanulási folyamatok nyomait.”[6]  Tehát a társadalom által közvetített „szabályok” a felelősek azért, hogy bizonyos dolgokat – kissé egyszerűen – jónak vagy rossznak, helyesnek, illetve helytelennek tartanak az emberek. A fiatal szerelmesek esetében például nem „illik” azonnal, akár már az első randevún megcsókolni a másikat; sokkal elfogadottabb, helyesnek ítélt a testi érintkezések közül a puszi, a simogatás, az ölelés.

Mary Douglas brit antropológus egy hasonló feltevéssel áll elő a Természetes szimbólumok című könyvének egyik fejezetében, a Két testben. Elmélete szerint „a testkontroll esetében a társadalmi kontroll egyik megnyilvánulásával van dolgunk”[7]. Vagyis a társadalom ellenőrzése – a fejcsóválás, a szigorú tekintetek, netán a szóbeli véleményalkotás – a társas viselkedés egyfajta tudatos, norma- és erkölcsrendszer általi szabályozáshoz vezet. Amikor két idegen találkozik, társadalmilag elfogadott, hogy kézfogással üdvözöljék egymást, egy ölelés már helytelen volna, hiszen – egy főnők-beosztott viszony esetén – felrúghatja a korábban már tisztázott szerepeket. Ahogy Douglas is írja, a „formalitás jelzi a társadalmi távolságot, a jól definiált, jól látható, és elkülönülő szerepeket, és ennek megfelelően az informális viselkedés a szerepek elmosódásáról, bizalmasságról és intimitásról tanúskodik.”[8]

Az említett formális viselkedés ellentéte, az informalitás nyilvánul meg az ölelésben, a pusziban, a hátveregetésben, a fülhúzogatásban. Ezek mind olyan elemek, melyek mondjuk egy baráti üdvözlés során kaphatnak szerepet; ebben az esetben ugyanis a távolságtartás érzékelhetően a minimumra csökken, nincsenek – ahogy Douglas fogalmaz – „elkülönülő szerepek” az interakcióban, ám két ismeretlen ember találkozásánál elképzelhetetlenek. Az informális viselkedésben az fizikális kapcsolat, a távolságok sokkal szabadabb megnyilvánulási formákban nyernek teret, hiszen nem kell figyelni például a két fél közötti pozíció- vagy társadalombeli különbségekre.

Az ellentétek játéka: félelem és bizalom

További aspektus lehet a társas viselkedés vizsgálata során a félelem és bizalom kérdése, mely nem kimondottan az antropológia vizsgált témái közé tartozik, mégis szintén kulturális okokra vezethető vissza. Az egymáshoz való közeledés, valamint a kontaktusteremtés során ugyanis lényeges, hogy milyen kapcsolatban vannak az interakcióban résztvevő felek, mennyire tartanak vagy bíznak meg a másikban. Egy baráti vagy rokoni kapcsolat esetében félelemérzet feltehetően nincs jelen a köszöntésnél; az egyének egy ölelés során elég közel engedik magukhoz az ismerőseiket, míg az idegenek találkozásnál félénk, kimért kézszorítással üdvözlik partnerüket.

Ennek az egyik oka egyértelműen a másik féltől való félelem kell legyen; egy ismeretlennel való kapcsolatba lépés során a kézfogás bizonyos távolságot közvetít, melynek megtartása egyfajta biztonságérzetet teremt a felek számára. Edward T. Hall a már említett könyvben az állatoknál egy hasonló viselkedésről, a „menekülési távolságról”[9] ír, melynek megtartásával az állat veszély esetén el tud iszkolni támadója elől. Ha az embernél ez a menekülési szándék ma már konkrétan nem is fedezhető fel, úgy tűnik, nyomokban továbbra is jelen van.

Hall és társa egy kísérlet során középosztálybeli amerikai emberek távolságérzékelésének vizsgálatakor négy eltérő szintet különböztetett meg: bizalmas-, személyes-, társasági- és nyilvános távolságot. Ezen fokozatoknál – már a megnevezésekből kiindulva is – jól érzékelhető a kapcsolatok jellege és a távolságtartás mértéke.

Hall szerint az emberek bizalmas távolságot alkalmaznak például vigasztalás, gyámolítás vagy birkózás során, ahol a fizikai kapcsolat érzete feltétlenül szükséges. Ezzel együtt ez az a szint, melynél legjobban érződik a vizuális torzulás; ez, valamint a különböző kémiai hatások – szag, hő – érzékelése okozhatja azt az embereknél, hogy nem viselik jól, ha idegenek túl kis távolságot tartva kommunikálnak velük.

 

A bizalmas távolságnak pont az ellentétje érvényesül a másik véglet, a nyilvános távolság terén, ugyanis itt az egyén egy jelentős distancia megtartására törekszik, ahonnan jól látható – és ő is lát mindent -, veszély esetén akár még menekülésre is van ideje. Ilyen távolságtartó manővert alkalmaznak a szónokok,  a politikusok védelme érdekében. Elnöksége idején Kennedy-t például nem nagyon lehetett megközelíteni 9-10 méteres távolságnál jobban, csak akkor, ha erre ő is engedélyt adott.

Hasonló magatartás figyelhető meg az Eszterházy-kastélyban szombatonként összeülő szerepjátszó csoport tagjainál. Hodászi Ádám leírása szerint az épületben két olyan terem található, ahol a játékosok helyet foglalnak, és csatáznak egymással hosszú órákon át. Az estéhez közeledve a termekben a függönyöket behúzzák, valamint a partik alatt a két terem közti ajtó végig csukva van, hogy ne zavarja egymást a két csoport. Ez tulajdonképpen szintén egy távolságtartó viselkedés, mely az érintkezésnek majdhogynem a legminimálisabb elemeit – a hangok feltehetően azért átszűrődnek – is kizárja, lehetővé téve a teljes elkülönülést a környezettől, jelen esetben a másik csoport tagjaitól.

A társas viselkedést, a kapcsolatteremtést befolyásoló tényezők száma voltaképpen nem kevés. Az imént felsorolt társadalmi, valamint bizalmi-félelmi oldal ennek még mindig csak egy részét képezi. Az érintkezés mikéntjében fontos elem lehet még a szituáció, mely az egész interakciót keretbe fogja, a partnerek életkora, valamint még további pszichológiai okok, mint a felek közti hierarchia fenntartása vagy a benyomáskeltéstől, megfeleléstől való szorongás. Ám ezen jegyek mindegyike alapvetően a kultúrából indul ki; az adott nép, csoport kultúrája határozza meg, hogy az egyén az itt felsorolt szempontokhoz hogyan viszonyul. Mennyire essen pánikba, ha egy idegen túl közel hajol hozzá a beszélgetés során, milyen normák vannak, melyeket a közössége elfogadottnak vagy helytelennek ítél, mennyire ügyeljen a másik fél státuszára, vagy a jó benyomás kialakítására? Ezekre a kérdésekre a választ összességében mindig a kultúra adja meg, mégpedig az a kultúra, amelyben az egyén fejlődött. Hiszen az élet minden szeglete – ahogy cselekszik, gondolkozik, öltözködik, táplálkozik – alá van rendelve a kultúrának, ahonnan az illető származik. S ennél a pontnál igazoltnak látszik Mauss és Douglas kijelentése, miszerint „nem létezik természetes cselekvés”; mindent a kultúra és a belőle származó tanulás, valamint megszokás folyamatai irányítanak. Mi, emberek pedig e kultúrának, s a vele együtt járó meghatározottságnak a rabjai vagyunk.


[1] Hall, Edward Twitchell – Rejtett szimbólumok 36. o

[2] Hall, Edward Twitchell – Rejtett szimbólumok 152. o

[3] Hall, Edward Twitchell – Rejtett szimbólumok 206. o

[4] Hall, Edward Twitchell – Rejtett szimbólumok 202. o

[5] Sallai Éva, Jakab György, Szekszárdi Júlia – Emberi kapcsolatok 1999

[6] Douglas, Mary – Természetes szimbólumok

[7] Douglas, Mary – Természetes szimbólumok

[8] Douglas, Mary – Természetes szimbólumok

[9] Hall, Edward Twitchell – Rejtett szimbólumok 36. o

Tovább »

A szigorú nézésű amerikai (Anton Corbijn: Az amerikai, 2010)

Végtelen szerpentinek, festménybeillő, lankás tájak, hosszú sóhajok és elfojtott, szabadság utáni vágyakozás, ameddig csak a szem ellát. Néhányaknak talán feltűnik, hogy mindez nem az a tipikus felsorolás, ami egy hollywoodi filmet feltétlenül jellemezne. És abszolút igazuk is van! Anton Corbijn műve ugyanis egyáltalán nem egy „hagyományos”, közönségdíjra esélyes, szórakoztató amerikai mozi – még ha a cím vagy a főszereplő neve a „véletlenül moziba tévedteket” első blikkre eme tévhitre is sarkallná.

A történet főhőse egy bérgyilkos, nevezzük csak Jacknek (George Clooney). A férfi az egyik legjobb a szakmájában, mégis hibázik: egy balul elsült svédországi akció miatt, amíg a dolgok leülepednek, megbízója Olaszországba, a toszkán tájakra száműzi. Jack, habár viszonylag jól bírja a bezártságot, a fő szabályokat, miszerint ne teremtsen kapcsolatot senkivel, akaratlanul mégis megszegi. A saját bevallása szerint is bűnös férfi lelki társa egy jólelkű, ám rejtélyes múltú pap (Paolo Bonacelli), aki rendre kényes helyzetbe hozza az állandó kérdezősködéssel, ám egyúttal segíteni is próbál: „menedéket”, lelki megnyugvást akar nyújtani a magányos életű férfinak. Ebben a kényelmetlen szituációban éri Jacket az újabb megbízás: egy speciális, nagy hatóerejű mesterlövészpuska összetákolása, valamint leendő tulajdonosának, egy fiatal belga lánynak a likvidálása. Habár a férfi kijelenti, hogy ez lesz az utolsó alkalom, egy idő után rá kell jönnie, képtelen teljesen kontrollálni a helyzetet, és hogy titokzatos megbízója talán nem is az, mint akinek mutatja magát.

Összevetve Corbijn bérgyilkosát néhány korábbi hasonló példával (Bruce Willis a Bérgyilkos a szomszédomból, vagy a Stallone-Banderas páros a Bérgyilkosokban), elmondható, hogy Az amerikai érdeme nem a hihetetlenül látványos akciójelenetekben, s nem is a körömszakadtáig rágóan izgalmas történetben keresendő, hanem a bérgyilkos karakterének újraértelmezésében. Ugyanis a film hiteles és egyben drámai képet ad a gyilkológépek életéről azáltal, hogy más megvilágításba helyezi azt. A Clooney által játszott figurában megjelenő kettősség tökéletes ábrázolása a bérgyilkos „életforma” előnyeinek és hátrányainak. Habár Jack feltehetően jól keres az öldökléssel, ez a filmből sose derül ki, mert rendszerint egy régi Fiattal rója az utat, aktuális toszkánai lakása se túl fényűző, hiszen valószínűleg állandóan utazik, ahogy az a film elejéből is kivehető.

Gyakorlatilag teljesen a munkájának él: még ha nem is dolgozik folyamatosan, akkor is állandó készültségben kell lennie, melyet Clooney színészi játéka hitelesen tükröz is. A legapróbb neszre is fegyvert ránt, akár az éjszaka közepén, nem jár el sehova, és nagyon óvatos, már-már barátságtalan az emberekkel. Az egész városban csak két ember van, akik kivételnek számítanak: az egyik Benedetto atya, akinek habár végig nem árulja el igazi foglalkozását, mégis mindketten tudják, hogy a másik tudja. A másik bizalmas pedig egy prostituált, Clara (Violante Placido), akivel viszonyuk eleinte csak „munkakapcsolatnak” indul, később azonban a lánynak egyre jobban imponál Jack figyelmessége (több borravaló, esti vacsorázás, folyóparti piknik).

A főhős karakterének eme kettőssége tehát – egyfelől a munkája miatt a gyilkolás, a kegyetlenség, másfelől pedig a bűnbánás, a szerelem – végig ott van a jellemében, s egyre jobban feszíti. Minden perccel, amit e kegyetlen, farkastörvényekkel működő világban tölt, nagyobb nyomás nehezedik rá. Szabad, de mégsem oly mértékben, hogy korlátlanul és félelem nélkül élhessen. A mű egyetlen szépséghibája, hogy a történetvezetése kissé lassú (ám vontatottnak semmiképp se mondható), ám mindez úgy érzem, szükséges is volt ahhoz, hogy kerek történetet és viszonylag széles spektrumban kidolgozott jellemábrázolást kaphassunk egy bérgyilkos gyötrelmeiről.



 

 

Tovább »

A4-es fakabátok (Pancser police/The other guys, Adam McKay 2010)

Nehezen bemutatható, ám de mégis időről-időre, filmek ezreiben felbukkanó motívum a humor, melyet sokan – a szex után – a második leghatásosabb „feszültségoldó eszköznek” tartanak világszerte. Manapság már senki se lepődik meg azon, hogy ha végignéz a multiplexek aktuális kínálatán, a vetített filmek több mint a fele vígjáték, vagy legalábbis valami humorral kevert szösszenet. Jó vígjátékot, ahogy közhelyes fogalommal élve „jó filmet” is, azonban egyre nehezebb csinálni. Ezért idővel – s a kreativitás egyre nagyobb mértékű elcsökevényesedésével – a készítők különböző műfajok, embertípusok, vagy adott esetben szakmák parodizálásából alkották meg egészestés filmjeiket. Ilyen az immár negyedik alkalommal jelentkező Adam McKay rendező is, aki legújabb komédiájával, a Pancser police-szal (The other guys) az amerikai rendőrséget próbálja arról a bizonyos „másik oldalról” bemutatni.

A téma első „blikkre” újszerűnek tűnhet, azonban ha jobban belegondolunk, rá kell eszmélnünk, hogy a rendőrökből gyakorlatilag már a filmgyártás kezdete, az első burleszk komédiák óta viccet űz a szakma. A rendőrség testesítette meg ugyanis a nagybetűs HATALMAT, mellyel egyszerűen nem lehetett ujjat húzni; azon komikus hősöket, akik a szemtelenség ezen szintjét mégis elkövették, a nézők többsége imádta. Ilyen volt például az örök klasszikus Chaplin vagy Buster Keaton karaktere is, azonban az igazi áttörés, és a „futószalagon” gyártott rendőr paródiák csak a ’80-as évek derekán köszöntöttek be. Ugyan, ki ne emlékezne a Rendőrakadémia - vagy a Csupasz pisztoly sorozatra, melyek a ’80-’90-es években mondhatni egyedülálló módon, új oldalról igyekeztek a nézőkkel megismertetni a rendőrség munkáját, számtalan máig idézett jelenetet eredményezve?

Ezt követően azonban elszabadult a forgatókönyvírók fantáziája, betegebbnél betegebb filmek születtek (Állj, vagy lő a mamám!; Állj, vagy jövök!, Jobb ma egy zsaru, mint holnap kettő; Két kopper; stb.)…és nem csak az Egyesült Államokban! A 20. század végén már egész Európában ismert volt a műfajnak ezen alsóbb ága, legyen szó a francia Taxiról, a Rowan Atkinson-féle Dilizsaruknak fordított angol sorozatról, vagy a svéd Zsernyákokról.

McKay legújabb vígjátéka, a Pancser police tehát folytatja az évtizedekkel ezelőtt megkezdett formát, görbe tükröt állítva a kékkabátos, fánkzabáló társaságnak – habár ez utóbbi és még sok más éppenséggel kimaradnak a kelléktárból. A történet szerint a New Yorki bűnvilágot két nagyképű szuperzsaru, Danson (Dwayne „The Rock” Johnson) és Highsmith (Samuel L. Jackson) tartja kordában. Nem számolva a városnak okozott milliós anyagi károkkal, vagy az olykor emberéleteket követelő magánakciójukkal, ők űzik a bűnt, lőnek, robbantanak, akcióznak…

Az irodában is mindenki odáig van tőlük, és szájtátva hallgatja történeteiket. Ám Hoitz- (Mark Wahlberg) és Gamble (Will Ferrell) nyomozó nem ilyenek. Hoitz hevességéről és örök elégedetlen természetéről ismert, míg Gamble a tipikus precíz lúzer, akit kollégái állandóan szívatnak, és soha semmilyen kockázatos dologba nem vágna bele. Totális ellentétek. Tűz és víz. Ők azok, akik „irodista számkivetettként” csak álmodozhatnak a sikerekről.

A kocka akkor fordul meg, mikor Danson és Highsmith egy szerencsétlen bevetés közben kinyiffan (konkrétan azt hiszik, hogy 20 méter magas házról leugorva egy bokorba érkeznek…de nem), a rendőrségen pedig ezt követően elszabadul a „pokol”. Mindenki, beleértve a két jómadarat is, a megüresedett helyekre, a „New York csúcsragadozói” címre pályázik. Hoitz-nak és Gamble-nek ráadásul minden esélye meg is van ennek elérésére, hiszen egy véletlen folytán belenyúlnak egy bűnténybe, életük legnagyobb lehetőségébe. Csak hogy az ügy megoldása közben váratlan nehézségekbe ütköznek, és rá kell jönniük, hogy semmi sem úgy alakul, mint ahogy azt „eltervezték”…

Voltaképp a film még jól is sikerülhetett volna, azonban ahogy Adam McKay filmjei, így a Pancser police is a humorérzéknek csak egy bizonyos fajtájával rendelkező nézők számára készült. Pedig van itt minden, az autós üldözéstől a tipikusan munkájának élő rendőrön át a szakmai rivalizálásig…ám szinte semmi nincs magából a rendőrség kifigurázásából. Ferrell és Wahlberg jól játszanak, remekül hozzák a jó zsaru-tapló zsaru párost, azonban a film humora valahogy mégse működik úgy, ahogy kellene. Ennek pedig egy oka van, mégpedig az, hogy a készítők eltúlozták jóformán az összes jelenetet. Persze McKay munkáinak pont ez a lényege, és vannak, akiknek pont ez a fajta humor jön be. Ám vígjátékok terén, főleg a rendőr paródiák témájában mindez csak egy középszerű alkotás, mely néhol nevettet, de úgy összességében nem több egy egyszer nézős mozinál.

Tovább »

A jó, a rosszak és a hajfonatos kungfu palánta (Harald Zwart: A karate kölyök, 2010)

„Az élet néha a padlóra küld, a mi választásunk, hogy talpra állunk-e” – hangzik az egyetlen és talán legnagyobb igazság a spontán Mr. Miyagivá avanzsált – korban és arcszőrzetben már egyre jobban hajazó – Jackie Chan szájából Hollywood legújabb feldolgozásában, A karate kölyök 2010-es változatában. A nagy bölcsesség mellett azonban mintha kissé elsiklana a tartalom, hiszen a közel 30 éves eredeti történeten – mely sokak fiatalságának meghatározó darabja volt – nem kellett túl sokat igazítani, hogy újra „harcképes”legyen. Azonban aki ennél többen, netán Jackie Chan régi önmagát idéző nagy „pofonosztásban” reménykedik, annak inkább ajánlott a kínai akciósztár korai filmjeinek nosztalgikus felidézése.

A korábbi sémával ellentétben az új karate kölyök Kínában látja meg a napvilágot, ugyanis a kicsit sem sablonos történet szerint a kilátástalan életet élő Dre Parker (Jaden Smith, Will Smith kisfia) és anyja egy nap úgy határoznak, szerencsét próbálnak a messzi keleten. A beilleszkedés az új környezetbe mindig nehéz, főként, ha az ebadta még a nyelvet se ismeri: új ország, furcsa szokások, barátságtalan emberek. Nem csoda tehát, ha a kisnövésű hajfonatos rapper palánta hamar vízszintesben találja magát egy monoklival megspékelve, mikor megpróbál megvédeni egy kínai lányt a kötözködő helyi vagány tízévesektől. De mit ad isten? A balhézó fiatalok pont abba az iskolába járnak, ahova Dre-t szerető édesanyja is beíratta. Mindennapossá válnak a kék-zöld foltok, a bujkálás és a rendszeres terrorizálás. Egészen addig, amíg a korábban csak legyek csapkodásával és tésztaszürcsöléssel foglalkozó Mr. Han (Jackie Chan) pártfogása alá veszi a kissrácot, és felkészíti, hogy az éves kungfu tornán visszavághasson az életét megkeserítő „rosszfiúknak”.

Szép kísérlet, de valóban bele kell törődnünk nézőként – és hajdan talán Jackie Chan lendületes mozgásával álmodó rajongóként – abba, hogy Jackie már csupán csak egy elhízott, múltját sirató egykori kungfu mester? Habár a lassan hatodik x-hez közeledő (születési év: 1954) színész 10 évvel ezelőtt se volt sokkal fiatalabb, mégse volt rest olyan „verekedős csihi-puhi” filmekhez adni a nevét, mint a Csúcsformában 3, A londoni csapás vagy A tiltott királyság. Annak ellenére, hogy a poszterek Smith és Chan nevével reklámozzák a filmet, az egyéniségek szempontjából meglehetősen egyoldalúra sikerült a produkció. Na, nincs azzal semmi baj, hogy Jackie Chan az eddig megszokott figurától eltérően, rendszerint közhelyesnek számító bölcsességekkel motiválja a szárnyait bontogató kungfu fiókát.

Azonban mivel Chan közel sem az a színész, aki az évek során a játékával hódította volna meg a nézőket és kritikusokat egyaránt, hanem sokkal inkább remekül összerakott, kreatív és humoros harc koreográfiáival, kissé idegennek hat nála ez a visszafogott, karót nyelt szerep. Nem mintha ebben a közegben egy Pai Mei mester (Kill Bill) megfelelőbb lenne, vagy ha Jackie hirtelen az egyik jelenetben elkezdene rapelni, de Mr. Han karaktere túlságosan is háttérbe szorul: túl egyszerű, túl átlagos. Nyilván ebbe valószínűleg a filmet társprodukcióként jegyző kínai állami filmgyárnak is volt némi beleszólása, ám így, a Miyagi mestert újjáélesztő Chan karaktere nem több, mint egy erős mellékszerep.

Persze a film egyáltalán nem tagadja rokoni mivoltát a korábbi részekkel kapcsolatban – ez már csak maga a cím miatt is művészet volna –, ám az 1984-ben bemutatott eredeti változathoz képest azonban mégis kicsit más ez a mostani. A megváltoztatott helyszínnek köszönhetően a néző nem csak a „hős útját” követheti végig, hanem miképp Dre, úgy ő is egy új, ismeretlen világba csöppen bele. Ahogy a kissrác megfogalmazza: „öreg város, öreg épületek, öreg emberek”. Hollywoodi film révén persze csak felületesen, de a pekingi kalandozásoknak köszönhetően ízelítőt kapunk például Kína pingpong nagyhatalmi státuszából, különleges gyógymódjaiból, a kungfu gyökereiből, valamint néhol az a bizonyos „vörös csillag” is előkerül a 140 perces játékidő alatt.

Megkísérelve elvonatkoztatni a teljes mértékben, az elejétől a végéig sablonos történettől, A karate kölyök így is csak egy átlagos, kisgyerekeknek és szüleiknek készült családi film marad. A kísérlet, hogy valami újat vigyenek a mára már klasszikusnak számító ’84-es alkotásba „bőrlehúzásnak” és pénzbehajtásnak jó, de ötletesnek még véletlenül se mondható. Jaden Smith (Will Smith fia) ígéretes tehetségnek tűnik, azonban egy tizenkét éves – és kinézetre még ennél is kevesebbnek tűnő – gyerekre építeni egy leginkább verekedésről szóló filmet nem kimondottan életbiztosítás. Habár a piacon manapság a puszta kézzel (~karate) küzdő hősök szerepét átvették a mindenféle gépfegyverrel és „izomaggyal” futkározó akcióhősök, lehetett volna ezt másképp is csinálni. Több akcióval és tartalommal, „kevésbé amerikai” stílusban és persze kevesebb sablonnal..

 

Tovább »

Biológiai játékszer gombnyomásra (Vincenzo Natali: Hibrid/Splice, 2009)

Ahogy a mondás tartja, a tudomány nem ismer határokat, főként, ha temérdek pénzről vagy netán a világhírnevet jelentő deszkákról van szó. Clive (Adrian Brody: A zongorista, King Kong, A ragadozók) és Elsa (Sarah Polley: Holtak hajnala, Mr. Nobody), a fiatal tudós pár épp ez utóbbi kapujában áll, ugyanis munkájuk során különféle állatfajok génjeit keresztezve megalkotnak egy új, eddig nem létező egyedet, mely leginkább egy fullánkkal ellátott hernyóra hasonlít.

Ám ahogy az a génkísérletekkel foglalkozó filmeknél lenni szokott, mindig van egy meggondolatlan lépés, mely veszélybe sodorja a főhősök életét. Nincs ez másképp a Hibridben sem, mikor Clive és Elsa úgy dönt, a szakmai elismerés érdekében megalkotja a lény és az ember génjeiből keresztezett hibridet. A kísérlet eleinte sikeresnek látszik, ám a két fehérköpenyes hamarosan kénytelen beismerni, mekkora baklövést követett el.

A kezdetben gubóra hasonlító, ám később félig ember, félig állat testű teremtmény kontrollálása ugyanis kicsúszik az alkalmi szülőjelöltek keze közül. A meglepően intelligens emberszerű lény – akit időközben Drennek neveznek el – ugyanis eleinte játékos és aranyos, azonban felgyorsult növekedésének köszönhetően viszonylag hamar megmutatkoznak rajta az agresszió és a parancsmegtagadás jelei. Akárcsak egy kamaszodó gyereknél…

És ha ez még nem lenne elég, Dren nőnemű és egy idő után már érzelmek kialakítására is képes, a kettő kombinációja pedig egészen odáig vezet, hogy már-már szexuális vonzalmat érez a félig meddig Istent játszó Clive iránt. Márpedig az állatvilágban bizonyos fajok nem igen szoktak osztozni a potenciális jelöltjükön…

A meglehetősen bizarr témájú film rendezője, Vincenzo Natali jó néhány furcsa alkotást készített már karrierje során, legismertebb talán a szintén horror műfajhoz köthető A kocka, valamint a Cypher című sci-fi.

Azonban azon érdeklődőknek, akik eme ajánló alapján egy igazi véres-gusztustalan horrort várnak, sajnos nagy valószínűséggel csalódniuk kell a film végére. Ez az alkotás ugyanis inkább bio-thriller, mint vérbeli horror. Ám a némiképp Frankenstein professzor XXI. századi mását játszó tudós páros és teremtményük története felvet néhány érdekes kérdést - főképp a morál és az erkölcs mesgyéjén – melyeket egy esős, borús őszi délutánon érdemes legalább egyszer „végigpörgetni”.

Tovább »

Senki vagy, és az is maradsz életed végéig! (Jaco van Dormael - Mr. Nobody, 2009)

Nyilván mindenki számára ismerősen hangzanak azon bölcsességek, miszerint „csak egyszer élünk”, vagy „mindenre csak egy esélyünk van az életben”, netán a „minden helyzetben a legjobban kell dönteni” szlogen. Nos, a Mr. Nobody című alkotás erre merőben rácáfol. Szerinte e gondolatok egyáltalán nem kell, hogy beárnyékolják mindennapjainkat, s hogy körömrágással és verejtékezéssel fűszerezve állandó döntéskényszerre utaljanak bennünket életünk során.

A film középpontjában álló címszereplő, Nemo Nobody (Jared Leto) ugyanis nem mindennapi figura: 118 éves és az utolsó halandó emberként tartják számon egy olyan utópista világban, ahol az emberek örökké élnek, nincs környezetszennyezés, és már a szex is csupán „felesleges” időtöltés. A kórházba kényszerült idős úr valóságshow-kat meghazudtoló környezetben, futurisztikus kamerák kereszttüzében tengeti hátralevő napjait. Ám nem volt ez mindig így. Egy rámenős újságírónak tett beszámolója szerint egykor őrülten szerelmes volt nevelőapja lányába, Annába, akivel – habár szüleik elválasztották őket – sorsuk később állandóan kereszteződött. Máskor fiatalkori szerelmével, a depresszióba zuhanó Elise-zel és három gyermekével élte boldognak csöppet sem mondható házasságát. Harmadszor pedig Jeanben, a keleti vonzerőt képviselő elbűvölő teremtésben talált megnyugvást, ám a luxus és a mintapolgár-szerű élet nem elégítette ki a férfi elképzeléseit.

De hogy is van ez? Három különböző élet, ez meg hogy lehet? Mr. Nobody váltig állítja, igazat beszél, azonban az újságíró – ahogy a néző is – mégis kételkedik: habár mindhárom élet lehetségesnek tűnik, vajon melyik volt az igazi, az, amelyet az idős úr valóban átélt fiatalkorában?

E kérdés megválaszolása mindenki saját feladata, az azonban bizonyos, hogy Jaco van Dormael rendező és a film többi alkotója nem kis munkát végzett, mire sikerült összehozni ezt a sok szálon futó, időnként azért giccses jelenetekbe torkolló, ám összességében nem mindennapi alkotást.

Nem mindennapi, már csak abból a perspektívából sem, miszerint az a tipikus „nem egyszer nézős” film: nagyon oda kell rá figyelni, a több szálból összegyúrt cselekmény minden részlete fontos, hiszen időugrások, idősík-váltások vannak a filmben. Emellett, további filozofikus jelleg is nehezíti a nézők dolgát: a különféle idősíkokon kívül, mintegy „útmutatóként” szó esik például a húrelméletről, miszerint nem 3+1 dimenzió van, hanem akár 10 is, az univerzum tágulásáról, vagyis hogy az egész világ (beleértve pl. az üvegből kifolyt tintát) a széthullás állapota felé tart, de hallhatunk bölcs fejtegetést a szerelem kémiai irányból megközelített kialakulásáról, vagy akár a létezés bizonyosságáról (pl. abban hiszünk, amit látunk, de például a kisbabák egy darabig nem is látják az egész testüket).

Ám mindezen jegyek mellett ami még ennél is jobban dicsérhető a filmben, az a kép és a zene tökéletes párosítása: ha kell, nosztalgikus, vidám és játékos (The Chordettes – Mister Sandman), ha kell szomorú, lírai és érzelmes (Pierre van Dormael – Undercover). Mindezen élmény pedig a rendező időközben elhunyt testvérének, Pierre-nek köszönhető.

Összefoglalva, a Mr. Nobody különleges alkotás. Az eredetileg már 2009-ben elkészült, de Magyarországon csak 2010. augusztus 26-ától vetített film a néhol túlzásokba bocsátkozó történet ellenére is megérdemli a figyelmet. Érdekes, izgalmas történet, remek zene és pazar színészi alakítások tarkítják a pozitívumok listáját. Így tehát semmiképp sem érdemes kihagyni Senki úr több mint egy évszázadon átívelő kalandjait, a hölgy nézőknek Jared Leto kék szemei miatt pedig pláne…

 

Tovább »

Coppola Capello-módra folytatja a játékot, avagy útkeresés Hollywood után (Coppola: Tetro, 2010)

Az egykori hollywoodi sztárrendező végleg szakított Amerikával! Francis Ford Coppola sok év kihagyás után ismét egy újabb mozival „ajándékozta” meg a filmvilág rajongóit, ám megtekintése előtt mindenképp érdemes elolvasni a csomagolás címkéjén a „csak megrögzött Coppola-rajongóknak” feliratot.

 

A korábban olyan kasszasikert eredményező csúcsprodukciókban vitézkedő mester, mint az Apokalipszis most (1979) vagy a híres Keresztapa-trilógia (1972, ’74, ’90), idén úgy látszik, teljesen szakított az amerikai álomgyár tömegtermeléses rendszerével. Még a ’60-as évek végén saját stúdiót alapított, megkezdve hosszú éveken átívelő sikerszériáját, majd az 1997-es Az esőcsináló után egyszer csak eltűnt, és bő egy évtizedig egyetlen alkalommal se ült bele a „COPPOLA” feliratú strandszékbe.  Borászkodott, irodalmi lapot indított, valamint családtagjai filmes törekvéseit irányította. A csendet a rendező két éve, a Youth without youth (2007) című filmmel törte meg, ám az osztatlan siker elmaradt: a Tim Roth-t is felvonultató mozi vontatott, meditatív történetmesélésen a kritikusok egy része csak fanyalgott, és meglehetősen kevés helyen vetítették az alkotást. Habár Coppola időközben finomított visszatérési kísérletén, mégis gyakorlatilag ugyanez jellemző a magyar mozikban idén májusban bemutatott filmjére, a Tetro (2009) című, majd két és fél órás szappanoperára is.

Az olasz felmenőkkel rendelkező rendező műveire általában igaznak mondható, hogy nagyon eseménydúsak, kissé „szélsőségesek”; történetük gyakran extrém szereplők ötletéből (maffiavezérek, vámpírok, bűnözők, háborús hősök) születik, valamint gyakori vendég a vásznon az erőszak és a brutalitás is. Mindezen szélsőségek mellett jellemző Coppolára, hogy nagy hangsúlyt fektet történeteiben a családra, az összetartásra (elég csak a Keresztapára és a Corleone család példájára gondolni), ám ami ennél is lényegesebb, az a RIVALIZÁLÁS és a HATALOM, mely elvakítja, tönkreteszi az embereket.

Ilyen a Keresztapa jól nevelt fiatalembere, Michael Corleone (Al Pacino) is, aki katonaként megtanulta a tisztességet és becsületet, ám apja, a híres maffiavezér Don Corleone (Marlon Brando felejthetetlen alakításában) iránti szeretete miatt kénytelen belefolyni a bűnözés világába. Az egykori szerelmes fiú elhagyja barátnőjét, s miután túl van az első gyilkosságán, egyre inkább fejébe száll a hatalom édes íze. Példája és tragikus sorsa – elárulja és megöleti testvérét, egy merényletben elveszíti egyetlen lányát is – jól mutatja, hogy az emberek kihasználása által szerzett dicsőség milyen mélyre vezet…

 

Hasonló hatalomvágy és romlottság mutatkozik Coppola egy későbbi filmjében, az Apokalipszis mostban is, mely a vietnámi háború idején játszódik. A Martin Sheen által megformált Willard százados, habár maga is háborús szindrómában szenved, egy megbízás során egy még nála is betegebb emberrel találja szembe magát. Willard azt a feladatot kapja ugyanis, hogy likvidáljon egy Kurtz nevű századost (érdekes, de szintén Marlon Brando), aki néhány tucat helyi „dzsungellakót” maga mellé állítva az amerikai hadsereg ellen fordult, s őrületes mészárlásokat rendezett korábban. Kurtz-t elvakította a saját személye okozta vágy, hogy mintegy a vietnámiak által istenként tisztelve uralkodhat rajtuk, és hogy ezáltal szembefordulhat saját parancsnokaival.

 

A rendező 2009-es filmje, a Tetro azonban mondhatni gyökeresen eltér az eddigi munkáktól, nem véletlenül nevezi Coppola „új karrierje második filmjének”. A korábbi művekkel ellentétben a történetnek szinte köze sincs az Egyesült Államokhoz; fő vonala Argentínában, Buenos Airesben játszódik, ahová az éjszaka közepén Bennie (Alden Ehrenreich), az álmok által vezérelt, tejfelesszájú

fiatal matróz érkezik, teljes menetfelszerelés (egyenruha és egy batyu) társaságában. A 17 éves fiúról hamar kiderül, hogy régóta nem látott bátyját, Angelo Tetrocinit (Vincent Gallo) igyekszik felkutatni, ám a jó húsz évvel idősebb testvér finoman szólva se rajong öccse látványáért, hiszen már az első találkozás előtt becsapja előtte az ajtót.

 

A mogorva, gyakran cinikus férfi egykor író volt – habár művét sose fejezte be -, apja pedig híres karmester New Yorkban, ám ő mégis jó ideje megszakított minden kapcsolatot családjával, hogy új életet kezdjen külföldön. Távol az Államoktól, s mindentől, ami az apjára, a kegyetlen, de hatalmas művészre és kudarcokkal teli kapcsolatukra emlékeztetheti…

 

Az egyetlen emberi lény, akivel mondhatni pozitív kapcsolata van Angelónak (Argentínában vagányan „csak Tetrónak”), az a barátnője, a már-már „flesdenszes” erényeket csillogtató Miranda, akit életvidám természete ösztönösen arra készteti, hogy visszaállítsa a régi, elfeledett békét a két testvér és talán az apa között.

 

De miért, mikor, merre, meddig!? – kap észbe a cikkben vagy a filmben idáig jutó néző/olvasó. Miért ilyen távolságtartó a báty, mi az oka elutasító, nyers viselkedésének, és vajon mi történt a múltban, ami miatt inkább egy ismeretlen országot választott az otthona helyett?

 

 

Rengeteg kérdés, melyet nyitva hagy a nézők számára Coppola, s a film lassú, vontatott tempójának köszönhetően ezeken azért valljuk be, akad is elég idő gondolkozni.

 

A korábban említett alapmotívumok – család, vetélkedés, hatalom – persze ezúttal is megvannak, ám a rendező egy teljesen más, egy „európaibb” vonalon elindulva kívánja bemutatni a sztorit. Nincsenek szenzációvadász klisék (nagy öldöklések, az életben mindenhol csupa jókedv és vidámság), csak érdekes, temperamentumos emberek, vérbő, szenvedéllyel teli színészi alakítások és tragikus sorsok, melyek mögött szörnyű titkok rejtőznek.

 

„Úgy érzem, most, hogy már nem vagyok a hagyományos, kommerciális filmipar szereplője, képes vagyok rá, hogy felfedezzem azokat a témákat és tartalmakat, amelyekből a legtöbbet tanulhatok” – mesél új irányvonaláról a rendező.

 

A film érdekessége egyébiránt, hogy egyrészt részletekből áll össze az egész film, melyekből a múlt és a jelen közti időugrások által megismerjük Tetro és apja rivalizálását, másrészt kissé olyan érzésünk lehet, mintha az ’50-es években lennénk. Coppola ugyanis szinte az egész filmet – a múltban játszódó jelenetek kivételével – fekete-fehérben vette fel, valamint a színes, múltbeli képeket is egy olyan technikával készítette, ami a régi idők home videóira hajaz.

 

„Azt akartam, hogy a film bizonyos "poétikus realizmust" sugalljon, amihez szerintem a fekete-fehér illik a legjobban.”

 

Tömören összefoglalva, Coppolán nagyon meglátszik az új utak keresése, így a ’70-es évek óta Keresztapa lázban égőket sajnos ki kell ábrándítsam: az új coppolás stílus csak nyomokban hasonlít az ezredforduló előtti izgalmakra. Ám aki ennek ellenére sem viszálykodik egy kicsit lassabb és kevesebb „akciót” tartalmazó, ám roppant érdekes és izgalmas családi történetet felgöngyölítő múvitól, az mindenképp merészkedjen be valamelyik art moziba, és vesse bele magát az buenos aires-i forróságba!

Tovább »

Délutáni séta a bűn és drogok korában (Maffia Múzeum élménybeszámoló)

Délutáni séta a bűn és drogok korában

 

Habár mai rohanó világunkban kissé talán kevés figyelmet kap, mégis fontos feladat az ember leépüléséért felelős szenvedélyek – így például a kábítószer-fogyasztás – veszélyeire is felhívni a figyelmet. Erre törekszik a Budapest V. kerületében található Maffia Múzeum kiállítása is, ahol a látogatók egyfelől elméleti áttekintést kaphatnak a droghasználat árnyoldaláról, másrészt bepillantást nyerhetnek a múzeum névadójául is szolgáló bűnszervezet, a szicíliai maffia működésébe.

 

A 2008 novemberében létrehozott múzeumban az érdeklődők két témakört körbejárva egy izgalmas, ám egyben sejtelmes idő- és térbeli utazáson vehetnek részt. A budapesti pincelabirintusban helyet kapó kiállítás egyik felében számtalan szemléletes kellékkel, képekkel és megannyi élethű, viaszbábukból kialakított jelenettel próbálják a készítők bemutatni a maffia kezdeti, majd a későbbiekben Amerikában már kiterjedt bűnhálózatként működő időszakát.

Habár az elméletek megoszlanak róla, egyesek szerint a szervezett bűnözés már több mint 3000 éves múltra tekint vissza, míg mások szerint csak a XVII. századi tengeri fosztogatásokkal kezdődik, az biztos, hogy Julius Caesart Kr. e. 75-ben szicíliai kalózok rabolták el, és csak váltságdíj fejében engedték szabadon. Ez pedig tulajdonképpen már szervezett bűnözés. Maga a „maffia” kifejezés egyébként eredetileg a bátor, magabiztos, szép jelzőket foglalta magába, mindez csak egy szicíliai színdarab (A Vicaria börtön maffiózói) alapján változott meg. A darabban ugyanis a „maffiózó” szót a börtön foglyaira használják, akik eltérő nyelvezetet alkalmaznak, kulcsfontosságú körükben a tisztelet és az új tagok beavatása. A kifejezés ezért egy idő után már egybeforr, és átformálja az eredeti jelentést, megalkotva ezzel a maffiózó, mint kegyetlen, ám tradíciókövető bűnöző fogalmát.

 
  Képjó 002.jpg

 

A korhű jelmezeknek és díszleteknek köszönhetően a kiállítás ezen része a maffia világának olyan jellegzetes eseményeibe nyújt betekintést, mint például a vérrel és egy égő szentkép kézbentartásával végrehajtott beavatási szertartás, a templomban, mint szent helyen történő keresztelés, a halpiaci drogcsempészet vagy az amerikai kaszinók világa. A látogatók ezen felül olyan „hírességekről” és érdekes történetekről is hallhatnak továbbá, mint a hírhedt Alfonso „Al” Capone esete, a rulett asztal „dupla nullája” vagy az eddigi legnagyobb botrányt kavaró eset, a bűnszervezetet legmélyebben feltérképező Giovanni Falcone rendőrbíró 1992-es meggyilkolása.

 
  Képjó 012.jpg,Képjó 019.jpg

A múzeum másik fele már napjaink jelenét örökíti meg: szintén viaszbábus jelenetek segítségével, valós szituációk feldolgozásával bemutatva a kábítószer-használat, valamint a terjesztés gyakorlatilag összes fázisát. Az idelátogató fiatalabb korosztály, valamint a szülők, pedagógusok a tárlatvezetés során teljesen valós képet kaphatnak a droghasználat kezdeti, kipróbálási stádiumáról, a dílerek, mint bűnözők életéről, a lecsúszott fogyasztók kétségbeesett próbálkozásairól, vagy a szaknyelven csak „aranylövésnek” nevezett utolsó adagról. A kiállított életképek nagy hangsúlyt fektetnek a fiatalok éjszakai életére is,

ahogy azt az egyik bárjelenet mutatja; az első látásra szimpatikus, lovagias, ám ismeretlen emberekben – ahogy jótékonynak tűnő italajánlatukban – semmiképp nem szabad megbízni. Elég egy óvatlan pillanat (az áldozat elfordul telefonálni, vagy kimegy a mellékhelységbe), és máris belekerül az őrizetlenül hagyott poharába a színtelen, szagtalan és íztelen „méreg”. A kiállítás szomorú, ám további érdekessége még, hogy az egyik teremben, egy gyereke elvesztését gyászoló anya viaszszobra előtt a rendőrségtől kapott egykori fogyasztók szívbemarkoló és egyben tanulságos búcsúlevelei olvashatók, vehetők kézbe.

 

A múzeum utolsó része egy előadóterem, ahol profi, szakképzett előadók beszélnek a kábítószer biokémiai jellemzőiről, illetve az emberi szervezetre gyakorolt hatásáról, valamint bevonva a hallgatóságot, egy interaktív társalgást alakítanak ki. A beszélgetés során a különböző korosztályokhoz igazodva (az egészen fiatal, 11-12 évesektől az akár már érintett 16-18 éves korcsoportig) a hallgatók különféle témaköröket járnak körbe az előadók segítségével, olyan fontos kérdésekre keresve a választ, mint hogy milyen tünetekről ismerhető fel egy rendszeres kábítószer-fogyasztó, mi számít kábítószernek, vagy hogy milyen lehetőségei vannak egy droghasználónak a felépülésre. A teljesen nyitott beszélgetésben nincsenek tabuk, bárki bármit kérdezhet tetszés szerint, az előadók készségesen válaszolnak minden felmerülő kérdésre.

 

A kábítószer-használat egyre inkább fojtogató jelensége századunknak. A felgyorsult tempójú világunkban minden, így a drogok kipróbálása is egyre fiatalabb korban kezdődik, ám más szenvedélybetegséggel ellentétben a tisztulás folyamata ennél sokkal hosszabb és nehezebb. Éppen ezért jó lehetőség az iskolások, valamint szüleik és a pedagógusok számára, hogy az „átlagos”, elméleti jellegű preventív előadások helyett egy ilyen színvonalas környezetben, az olasz maffia bűnvilágából átvezetve, közérthetően és vizuális elemekkel szemléltetve ismerkedjenek meg a problémákkal. (Bővebb információ a http:\maffiamuzeum.hu oldalon található, a kiállítás egyébiránt bármely iskoláscsoport számára egészen 2011. júniusig INGYENESEN látogatható. Sok szeretettel várnak minden kedves érdeklődőt!)

Tovább »

Filmkritika: Alejandro Gonzalez Inarritu - Korcs szerelmek (2000)

Alejandro Gonzalez Inarritu: Korcs szerelmek

 

Egészen egy évvel ezelőttig még soha nem hallottam erről a filmről. Pedig a nagy jövő előtt álló mexikói Alejandro Gonzalez Inarritu alkotásai  egytől egyig maradandó élményt hagynak az emberben, habár mindössze három filmet rendezett (Korcs szerelmek, 21 gramm, Bábel). Közös jellemvonásuk, hogy témájuk az emberi sors kiszámíthatatlansága: szereplői életében valami tragikus esemény következik be, ezért műfajilag afféle modern, XXI. századi sorsdrámákként értelmezhetőek. Roppant érdekes az elbeszélésmód is, melyet a rendező alkalmaz: a történeteket nem lineárisan vezeti le, hanem egy eseményt több szereplő szemszögéből mutat be. Ezt véleményem szerint legtökéletesebben a legelső művében, az Amores perros (Korcs szerelmek - 2000) című filmjében sikerült kiviteleznie.

A történet, ahogy azt Inarritutól már megszokhattuk, itt is in medias res módon kezdődik, ugyanis rögtön egy autós üldözésbe csöppenünk, melyből elég hamar kiderül, hogy nem egy tipikus kaszkadőrmutatványokkal teleszőtt Hollywoodot majmoló jelenet. A volánnál ülő fiú és a mellette idegesen kapkodó srác mögött a hátsó ülésen ugyanis egy szinte szó szerint vérben úszó kutya hever, látszólag élettelenül. Hamarosan kiderül, mi a szélvészgyors tempó oka: nyomukban egy lángnyelvekkel telepingált vörös monstrum próbálja őket felborítani, ráadásul üldözőiknek pisztolyuk is van.

A nappali csúcsforgalomban egyszer még megmenekülnek „hőseink” a karamboltól, ám másodszor már nem: az eszeveszett szlalomozást egy hirtelen, a kereszteződésből érkező autóval való ütközés robaja zárja le.

Ez az esemény az, mely a történet alapjául szolgál Inarritu filmjében, mint egy közös „csomópont”, melybe a szereplők sorsa összefut. Az elkövetkezendő bő két órában a rendező a balesethez vezető előzményeket, és annak következményeit mutatja be, három felvonásban.

Az elsőben a „bevezetőben” is látott fiú, Octavio (Gael Garcia Bernal) és bátyja felesége között kialakuló románc kapja a főszerepet. A két testvér és a lány egy mexikói kisvárosban, az országot általánosan jellemző szegénység és munkanélküliség közepette éli napjait, kilátástalanul. Az idősebb testvér, Ramiro pénztáros egy hipermarketben, mellette mellékállásként bankokat rabol, felesége, a szinte még gyerek Susana pedig iskolába jár. A báty agresszív természete és felesége terrorizálása azonban nem tetszik Octavionak, akiből lassan, fokozatosan felszínre tör a lány iránt érzett vonzalom. Úgy dönt, viadalokra viszi bátyja kutyáját, Kofit, hogy pénzt gyűjtsön, és így elmenekülhessen a városból Susanával.

Az elképzelés jó is, Kofi és Octavio sorra nyeri a harcokat, a szerelem a két fiatal között egyre hevesebbé válik. Csakhogy a fiú elkövet egy nagy hibát: elvállal egy utolsó meccset is, melyért súlyos árat kell fizetnie. Elveszti Susanát, Kofit és kis híján saját életét is, mikor bosszútól ajzottan egy késsel leszúrja tisztességtelen ellenfelét, melynek köszönhetően eljutunk a film elején látott autós jelenetig, az ütközésig.

A becsapódást követően azonban Inarritu rögtön áttér a másik szálra, mely Valeria a szupermodell és új kedvese, Daniel életének „mélyrepülését” mutatja be. Az előbbi fejezettel ellentétben, míg ott a testvérpár és Susana életébe időnként bekapcsolódik néhány mellékszereplő, addig itt ilyen nincs: az elbeszélésmód szinte kizárólag kettejük kapcsolatára összpontosít. Eleinte persze itt is minden rendben: összeköltözés, reklámszerződés egy divatcéggel és egy Ritchie nevű kutya. Azonban egy nap, mikor a nő autójával bevásárolni indul, bekövetkezik az előző epizódból ismerős jelenet: Octavio és barátja belerohan Valeria kocsijába.

A modell habár túléli a balesetet, tolószékbe kerül, ráadásul kapcsolatuk is bomlásnak indul a nő „kutyájának” eltűnése miatt. Állandó veszekedések, szenvedélyes, vérbeli mexikói káromkodások. Mindezek odáig vezetnek, hogy egy nap a férfi kénytelen rátörni az ajtót földön fekvő szerelmére, kinek lábát másodszor már nem tudják megmenteni az orvosok. Valeria és Daniel élete végleg kisiklott.

A harmadik és egyben utolsó szál egy Szakáll nevű csavargó története (Emilio Echevarria), aki a film elejétől kezdve úton útfélen feltűnik szinte mindegyik jelenetben, szerepe mégse kapcsolódik szorosan az előbbi két epizódhoz. Ő ugyanis az, aki „segít” kiemelni az összetört Octaviót az autóból, s hazaviszi az élettelen Kofit, hogy meggyógyítsa. Karaktere elég titokzatos, már csak külseje miatt is, hiszen az arcát beborító bozontos szőrzet szinte teljesen elfedi érzelmeit. Ám hamarosan kiderül rejtélyes múltja: egykor boldog családja volt, felesége és kislánya, azonban úgy döntött, mindezt hátrahagyva beáll a gerillák közé, amiért hosszú évekre börtönbe került. Mire kiszabadult, mindabból amije volt, semmi se maradt: felesége meghalt, lánya halottnak hiszi őt.

Csavargóként járja a várost, hol guberálva, hol gazdag embereket ölve pénzért. Egyetlen támasza a kutyái, melyek mindenhova követik őt.  A film csúcspontja véleményem szerint Szakáll kálváriája, a lányával való utolsó „beszélgetés”: a férfi jól tudja, tettéért nincs bocsánat, ám látni, amint mégis megpróbálja helyrehozni múltjának egy elveszett darabkáját, megindító.

A drámai élményt a fantasztikus színészi játék mellett az időnként megszólaló lágy, szomorkás gitárakkord egészíti ki, mely nélkül nem is lehetne teljes a hatás. Mindehhez hozzájárul még a feltehetően kézi kamerával felvett jeleneteknél látható állandó képmozgás, továbbá a remekül megválasztott közeli beállítások, melyek együttes alkalmazása még „tapinthatóbbá”, valóságszerűvé teszi a történetet.

            A mű – melyet annak idején Cannes-ban díjjal is jutalmaztak - gyönyörűen mutatja be, milyen vékony hajszálon is függ az ember sorsa. Alejandro Gonzalez Inarritu rendező remekül emeli ki az emberi természet tragikus hasonlóságát. Mindegy ugyanis, hogy szegénynegyedből származik valaki, szupermodell vagy csavargó: mindenki követ el hibákat. Hibákat, melyeket az évek múlásával megbán, s azt kívánja, bár sose tette volna. Csakhogy addigra már túl késő. Helyrehozhatatlan emlékük örökre nyomot hagynak maguk után. Ahogy a korcs szerelmek is.

 

Tovább »

Kiút a csalamádés hamburgerből (filmkritika: Moszkva tér, 2001)

            Sokan azt mondják, egy korszak filmjét mindig csak azok értik igazán, akik abban az időben éltek. Éppen ezért, félig "kívülálló" nézőként nagy feladatot jelenthet egy ilyen műben megtalálni az értelmezés megfelelő szempontjait.

            A generáció kifejezés, melynek használatától sokan ódzkodnak manapság, rendkívül fontos tényezője a műnek. Alkalmazásával egyszerre vagyunk képes átlépni az időt, illetve átfogni különböző nációk társadalmának ezreit, tízezreit.

Ebben a filmben a néző egy olyan nemzedék "küszködését" élheti át, akiknek a szocializmus kiúttalanságából kellett belecsöppenniük a nagybetűs életbe, hogy majd a "határon túli" világban valahogy megállják a helyüket. Ám nehéz ezt egy olyan korszakban véghezvinni, amikor az ország a csőd szélén áll, amikor senki se lehet biztos a megélhetésében. Mindezt a kilátástalan jövőképet azonban "beárnyalják" a humoros párbeszédek, a kor jellegzetes karakterei - okoskodó rendőrök, kalauz, optimista igazgató - , s emiatt  nem is lehet egyértelműen meghatározni a film hangulatát. Olykor szélesre tárt szájjal nevetünk Royal egy-egy vicces beszólásán, máskor azonban a folyton lüktető dallam visszahúzó ereje miatt egy pillanat alatt ismét a földön találjuk magunkat.

A korhű ábrázolásmód, mellyel az alkotók vissza akarják adni '89 hangulatát, a film szempontjából rendkívül fontos tényező. A pontos kormegjelölés például már rögtön a film elején, a narráció alatt elhangzik, megkönnyítve ezzel a néző számára a "filmi idő" behatárolását, a történelmi szituációba való "beilleszkedést".

A hitelesség megteremtésének másik eszközeként a rendező számos archív felvételt használ, ám ezek nem a film elején vagy végén láthatók, mint holmi bevezetés vagy lezárás. A különlegességük abban rejlik, hogy a felvételek mintegy a jelenetekbe beágyazva találhatók. A néző a vásznon azt láthatja, amint a szereplők a tévében népünk közös múltbeli eseményeit - de egyúttal az ő jelenüket - nézik, olykor éles kommentárokat hozzáfűzve.

 

A korrajzot tovább erősíti a szereplőket körülvevő világ, illetve a kapcsolatrendszer, mely egymáshoz fűzi őket. A '80-as években nem egyedülálló esetként például a főszereplő fiú, "Petya" is szülők nélkül nő fel. A párbeszédekből kiderül, hogy édesanyja meghalt, apja pedig disszidált, így egyetlen támogatójaként csak nagyanyjára, Boci mamára számíthat. Emellett a filmben megjelenik a "régi idők" értékrendje is, amikor még egy buszsofőr gyakorlatilag teljhatalmú emberként bármikor le merte szállítani a randalírozó utasokat a járműről, vagy egy taxis pénz helyett fél liter whiskyvel is hajlandó volt beérni. Képet kaphatunk még az értékbeli különbségekről is: a XXI. században háromezer forintból talán a magyar határig, ha el lehetne vonattal utazni, nem hogy Párizsig. Ráadásul egy akkor középkategóriás járművet se lehetne most már ötvenezer forintból megvenni.

Idejét tekintve a mű csak néhány hónapot ragad ki a végzős diákok életéből. Egy tavaszi estén,  április. 27-én csöppenünk bele - kissé "in medias res" módon - a fiatalok világába, s egészen az érettségi utáni "kirepülésig" követhetjük végig az életüket. Arról, hogy '89 nyara után mi történt Petyával és a haverokkal, a lezáró narráció ad információt számunkra, mely a cselekmény befejezését követő jó pár évvel később hangzik el.

Az ideológia, mely a szereplők gondolkodását, illetve cselekedeteiket nagyban meghatározza, úgy vélem, a mai napig érződik a társadalomban. A fiatal generáció törekvései, az országban uralkodó kilátástalan helyzet miatt mindenáron az ország elhagyására, egy jobb élet felé irányulnak. Szemükben a külföldi életmód egyet jelent a megélhetéssel, a féktelen, korlátok nélküli szabadság érzésével, a sikeres karrierrel, a szerelemmel.

Ebből a megközelítésből a korábban említett határhelyzet kifejezés, mely röviden akár a film egészét is képes jellemezni, újabb megvilágításba kerül. Először az ifjúság első szárnypróbálgatásainak jellemzésénél merül fel, mellyel kilépnek az iskola kapuin, maguk mögött hagyva az együtt töltött felelősségmentes diákéveket. Másfelől azonban a nyugatra utazás lehetősége, a szó szerint vett határ elhagyása, mely momentum szinte egyáltalán nem kap hangsúlyt a műben. Megjegyezném, hogy számomra nem csak a határátlépés, hanem az egész külföldi élet bemutatása rendkívül hangsúlytalannak, hétköznapinak tetszett. Állandóan az volt a benyomásom, mintha Magyarországon járnánk, csak alkalmaztak néhány franciául beszélő alakot, akik néhány mondat erejéig eljátszák, hogy Franciaországban vagyunk.

            Úgy gondolom, nagyon nehéz dolga van annak, aki egy generáció jellemzését, mindennapos problémáikat, az őket körülvevő környezetet, vagyis egy korszakot próbál a vásznon hitelesen bemutatni. A Moszkva tér esetében sincs ez másképp, mégis úgy vélem, az alkotók sikeresen birkóztak meg a feladattal, és a mai fiatal korosztály, akik csak videofelvételről, vagy tankönyvekből ismerik '89-et, reális képet kaphat a húsz évvel ezelőtti időkről.

Tovább »

Filmkritika: A tökéletes trükk (The prestige) 2006

The prestige (A tökéletes trükk)

„Are you watching closely?”

 

 

 

Az ember olyan teremtmény, mely ősidők óta érdeklődik a természetfeletti, csodás dolgok iránt. Hiába próbál menekülni. Valami folyton hajtja előre, az ismeretlen felé. Legyen szó az idegenekről, a Loch Ness-i szörnyről, vagy akár a bűvészetről. Hogy mi ez a valami? Megszállottság, netán kíváncsiság? Erre, és még sok egyéb kérdésre keresi a választ Christopher Nolan a The prestige című filmben.

A rendező nevének hallatán vélhetően többen felkapják a fejüket. Nem alaptalanul, hiszen Hollywood egyik fiatal, feltörekvő egyéniségéről van szó. Briliáns ötleteinek köszönhetően már az első filmjeit követően – Memento (2000), Álmatlanság (2002) – nagy szakmai tekintélynek örvend. Az igazi áttörést azonban feltehetően a 2005-ös év hozta számára, ekkor futott be a Batman: Kezdődik című képregény-adaptáció a mozikba, majd három év múlva a folytatása is. A két alkotás közötti időszakban azonban Nolan vászonra vitt egy filmet, melyről lenyűgöző története ellenére mintha megfeledkeztek volna. És nem csak az Oscar miatt…

A cselekmény a XX. század Londonjában játszódik. Tömött, mocskos utcák, valamint előkelő, cilinderes úriemberek kontrasztja jellemzi a várost. S nem utolsó sorban a tudomány, az emberfeletti iránti fokozott érdeklődés.

Alfred Borden (Christian Bale) öntörvényű ember, a veszély megszállottja. Mégis minden este ugyanazt teszi: miután kiválasztják a közönségből, felmegy a színpadra, majd „szakértelmét” leplezve megkötözi szabadulóművész kolléganőjét. Egyik este azonban megszállottsága tragédiához vezet. A kötél túl szorosra sikerül. A nő megfullad. A férfit bűntudata nem hagyja nyugodni: otthagyja a társulatot, s önálló karrierbe kezd. A siker a család és a hírnév személyében már a küszöbön áll. Ám a boldogság nem jár egyedül…

Robert Angier (Hugh Jackman) számára viszont mindez az öröm már megadatott. Egykor ő is a mutatványosok közt kereste kenyerét, de az a bizonyos este tönkretette az életét. A megfulladt nő Angier menyasszonya volt. A férfi identitása ezt követően kettéválik. Egyik fele feltörekvő bűvészként, másik fele hétköznapi ember álarca mögé bújva próbálja meg bemocskolni Borden egyre növekvő presztízsét. Kezdetét veszi a vérre menő rivalizálás, melyben minden eszköz megengedett.

A két fiatal, sikerre éhes bűvész közti ellenpontot az idős, megfontolt Mr. Cutter (Michael Caine) alakja teremti meg. Ő az a karakter, aki felkarolja a tragédia miatt darabokra tört Angiert. Közös tulajdonságuk, hogy mindketten Bordent hibáztatják – mondhatni, jogosan – a baleset miatt. Az idős trükkmester higgadtsággal és rengeteg új bűvészmutatvánnyal fegyverzi fel fiatal barátját a küzdelemre. Ám míg Cutter a realitás, az ilyen tisztességes módszerek képviselője, pártfogoltja, Angier egyre jobban bepiszkolja kezeit. Arra használja a férfi segítségét, hogy megvalósíthassa ördögi tervét.

A szereplők tekintetében sok szempontból „dejavu” érzése lehet a nézőnek. Nolan a jól bevált recepthez ragaszkodva, két olyan színészt is szerepeltet, akikkel már dolgozott más filmekben. Az egyik az a Michael Caine, aki annak ellenére, hogy egykor inkább drámákban és vígjátékokban játszott, a The prestige című alkotásban tökéletesen formálja meg a mentor szerepét. Szimpatikus, becsületes öregúr, akiben az ember képes akár vakon is megbízni. Persze, nem áll tőle messze ez a karakter. Két évvel korábban ő volt Batman segítője a trilógia első részében, melyben – micsoda véletlen – épp Christian Bale volt a főszereplő. Nolan kötődése Bale-hez szintén nem meglepő. A színész meggyőzően alakítja a bárdolatlan, kissé nyers Bordent, aki vakmerősége miatt gyakran életveszélyes helyzetekbe „kényszerül”. Tökéletes ellentéte Angiernek, aki inkább a közönség szórakoztatásához ért, mint sem hajmeresztő trükkök kiötléséhez. A három főszereplő mellett kiemelendő a mellékkarakterek – Scarlett Johansson, David Bowie – játéka, akik bizonyos értelemben kilépnek a karakterükből. Cselekedeteik jelentős befolyással rendelkeznek a Borden és Angier közt zajló rivalizálásában.

A film drámai hangulatát összetett hatáselemek alakítják ki. Először is, Nolan nélkülöz mindenféle zeneiséget vagy dallamot alkotásából: hangok javarészt csak lövések és csattanások formájában kerülnek elő. Ám ami még fontosabb, a „nemlineáris” történetvezetés és a rendszeres fordulatok pattanásig feszült helyzetet teremtve, a látottak folyamatos értelmezésére késztetik a nézőt.

A The prestige című darab ravasz alkotás. Habár tartalmilag összevethetetlen, narráció szempontjából sok hasonlóságot mutat a 2003-ban készült Kiképzőtáborral. Mind a két film rendezője arra törekedett, hogy a néző lenyűgözve érezze magát, amiért a számos fordulópont ellenére képes a fejében megalkotni egy kerek, egész történetet. Nagy igyekezetükben csak azzal nem számoltak, hogy a mennyiség időnként a minőség rovására mehet. Habár a cselekménybonyolítás és a színészek játéka remek,  a folyamatos csavarok nem biztos, hogy minden esetben kizárólagos "aha-élményhez" vezetnek.

 

Tovább »

NYK Fan Film - dolgozatok, kritikák, vélemények, ötletelések

Ide elsősorban dolgozatok, filmes és egyéb kritikák, ötletek, vélemények fognak felkerülni.

Rólam

22 éves vagyok, jelenleg a Zsigmond Király Főiskola szabadbölcsész szakán vagyok másodéves filmszakirányos hallgató. Szeretem a filmeket (minden mennyiségben), a sportokat (leginkább a tengerentúli NBA-t), valamint a könyveket. Ha tetszik vagy csak érdekesnek tartod valamelyik blogbejegyzést, szólj hozzá bátran!

Blogroll

  • Nincsenek kedvenc blogok

Kedvenc szerzők

  • Nincsenek kedvenc szerzők

http://rss.nykfanfilm.blogter.hu/